Debreceni nagyállomás, Debrecen
A pályaudvar története a XIX. század közepére nyúlik vissza. A város jelentőségét jelzi, hogy a XIX. század közepén az ország második vasúti vonalát Debrecen irányába kezdték el építeni. Az első indóházat 1857-ben építették, majd a jelentős forgalomnövekedés miatt azt 1900 és 1902 között átalakították. Ez utóbbi Pfaff Ferenc tervei alapján készült el, aki ekkor számos magyar (szegedi, pécsi, miskolci, pozsonyi, kolozsvári) nagyállomást tervezett. A századfordulós épületet a második világháborúban, 1944. június 2-án bombatalálat érte és jelentősen megrongálódott.
A háború után az egyik első nagy városrendezési terv a vasútállomás és környékének, a mai Petőfi térnek a rendezése volt. Az Építésügyi Minisztérium által kiírt tervpályázatra huszonkét pályamű érkezett.
Mind a tervezők, mind pedig a bírálók véleménye megegyezett egy új, hangsúlyos, a teret uraló állomásépület építésének koncepciójában. A Kelemen László tervezte mai felvételi épületet 12 évvel a bombatalálat után, 1956 januárjában kezdték el építeni és 1961. augusztus 20-án adták át. Kelemen életművében hangsúlyos szerepet játszottak a közlekedéssel kapcsolatos épületek, mivel az ÁMTI-KÖZÉPTERV és az UVATERV építészvezetőjeként számos ilyen rendeltetésű épületet tervezett, így a székesfehérvári pályaudvart. A debreceni pályaudvar megtervezése előtt hét évvel, 1951-ben készült el a székesfehérvári pályaudvar felvételi épülete. A két épület stíluskülönbségén jól mérhető a magyarországi építészeti tendenciák alakulása az 1950-es évek elejétől a 1960-as évek elejéig tartó, mintegy tíz éves periódusban.
Az közismert tény, hogy a második világháború után, az 1945–1948-ig tartó időszakban az újjáépítés a 30-as évek modern építészeti szellemében kezdődött meg. Az 1950-es évek eleji művelődéspolitika viszont kirekesztette és szembefordult a modern építészettel. A Révai József által képviselt ideológia a modern építészetet formalistának és kozmopolitának tartotta. Szerinte "a modernista építészet talán az egyetlen ellenséges kulturális irányzat, amely Magyarországon ma még nyíltan tud jelentkezni" (Magyar Építészet 1945–1970. Budapest, Corvina, 1972. 6.). A frissen létrejött Magyar Építőművészek Szövetsége az első országos kongresszusán, természetesen a művelődéspolitika támogatásával 1951 őszén meghirdette a szocialista-realista építészetet. Az új építészeti irány aztán megfogalmazta célkitűzéseit is, amely abban nyilvánult meg, hogy a "haladó építészet tartalmában legyen szocialista, formájában viszont nemzeti" (Magyar Építészet 1945–1970., 6.). Ennek a stílusbeli követelésnek tett eleget Kelemen László 1951-ben épült székesfehérvári pályaudvara.
Az 1956 és 1958 közötti időszakban újabb paradigmaváltás következett be. Az 1956 utáni építészet megtörte a szocreál uralmát és a 30-as évek hagyományán nyugvó modern építészethez tért vissza és azt kívánta folytatni. (A hatalom hozzáállásának változását is jelzi, hogy Kelement ezért az épületért 1962-ben Ybl-díjjal tüntették ki - a szerk.) Ebben a kontextusban kell elhelyeznünk és értelmeznünk a debreceni pályaudvar felvételi épületét is. Az épület már említett leghangsúlyosabb része a három keresztboltos vasbeton héjkupolával lefedett várócsarnok. Csete György visszaemlékezéseiből tudható, hogy az állomás héjkupolája Sajó István tervei alapján készült, s az építkezésen Csete mint gyakornok vett részt. A csarnokot Domanovszky Endre, kétszeres Kossuth-, és Munkácsy-díjas festő, a Képzőművészeti Főiskola egykori rektora készített, egy-egy a nyugati és keleti oldalon elhelyezkedő monumentális sgraffitója díszíti. A nyugati, indulási oldalon lévő sgraffitón a hortobágyi ötös fogat ábrázolása, a keleti, érkezés felőli oldalon a debreceni vásár látható. Az említett sgraffitókon kívül még a kultúrváróteremben találunk épület díszítő alkotást: Percz János Munkácsi-díjas ötvösművész, iparművész, grafikus Európáját. A stilizált, emblematikus jellegű fémmunka a világ különböző tájait szemlélteti, mintegy úti célként tüntetve fel azokat.
A csarnok értékét tovább növelik a felhasznált burkolóanyagok: a falak siklósi-, a padló vörös márvány borítású. A párkányig felfutó páros háromnegyedoszlopok, a boltívek által kitáguló tér, valamint a parabola ablakok által megvilágított csarnok egy templom hajójának különleges térélményét idézik meg. A várócsarnok kialakítása mindemellett reflektál a századfordulós pályaudvarok (New York-i Penn Station, Grand Central Terminal) boltozattal fedett, lunettás bevilágítós csarnokaira.
A gazdag anyaghasználatot, valamint a beszédes díszítést az építéskor az is indokolta, hogy az állomás fogadóépületét elsősorban reprezentatív célokra szánták, mivel Debrecen az 1950-es évektől kezdve a Moszkva-Budapest nemzetközi vonal legjelentősebb hazai állomása volt.
A most még eredeti formájában álló épület egyik alapvető értéke pont ebben a korszakváltó szerepében rejlik, mivel egyike azon épületeknek, melyek kibújva a szocialista-realista egyenruhából a késő-modern törekvésekhez kapcsolódnak. Egy olyan erős épület átalakításáról születtek tehát tervek, amely szerkezeti és belsőépítészeti értékeinek megőrzése a tervezők számára is lényeges szempont volt.
Forrás: Sidó Anna - oroksegfigyelo.blog.hu
