Könyvtár és Tudásközpont, Pécs

Oktatás, Balázs Mihály, Tarnóczky Tamás Attila, Tatár Balázs

A Dél-Dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpont beruházás utolsóként került be az Európa Kulturális Főváros címre kiírt pályázat 2005-ös pécsi anyaga közé. A nagy középületek közül elsőként mégis ezt adták át 2010. szeptember 8-án.
A Pécsi Városi Könyvtár, a Csorba Győző Megyei Könyvtár, a Pécsi Tudományegyetem Központi Könyvtára; az Állam- és Jogtudományi Kar, illetve Közgazdaságtudományi Kar könyvtárainak integrációjával kialakuló, kb. 1 millió könyvet befogadó, több mint 13 000 m2 alapterületű intézményben előadótermek, konferenciaterem, zenetár és gyermekkönyvtár is található. Az épületet gyakorlatilag egy év alatt építette fel a Gropius Zrt. Az építési költség nettó 3 798 480 000 Ft volt, amelynek 84%-át uniós források biztosították.
Írásomat nem véletlenül indítom adatokkal: szomorúan tapasztalom, hogy az épületekről és közterekről megjelenő általános híradásokban kizárólag a mennyiség és a méretek számítanak. Az épületben manifesztálódó gondolatról, épület és ember összetett viszonyrendszeréről, magáról a műről nem esik szó; mintha az épületeknek kizárólag materiális kiterjedése lenne a mi valóságunkban. Ezen a gondolaton most nem azért indulok el, mert a Tudásközpont ünnepélyes avatóján még a legfontosabb alkotók, így Balázs Mihály vezető tervező, Tarnóczky Tamás és Tatár Balázs építészek, Frank György belsőépítész és Nagy Márta keramikusművész nevei sem hangzottak el. Erre sokkal nemesebb okot szolgáltat a ház építészeti alapfelvetése, amely kultúra és tudástársadalom fogalmi értelmezéséből építkezik. Az épület fizikai valósága a könyvtárak új szerepkörét, a kultúra lokális és globális változásait fogalmazza meg.
Milyen funkciókat lát el a könyvtár a 21. században? A 2007-es pályázati leírásban Balázs Mihály dichotómiaként tárgyalja ezt a kérdéskört: a történelmi könyvtárak ünnepélyességéről, szakrális jellegéről és a mai könyvfogyasztás hétköznapiságáról, gyorsan változó karakteréről együtt gondolkodik. A történetnek ez azonban csak a kezdete… A nyolcvanas évek óta hangoztatják, hogy a Gutenberg-galaxisnak vége. A digitális korszak tudás-elsajátítási és -megosztási rendje lényegi módon különbözik a könyvalapú kultúráktól, ez alapvető társadalmi változásokat indukál. A pécsi könyvtár belső tereinek logikája, a térhasználat dramaturgiája ebben a változó kulturális közegben kíván felhasználóbarát lenni. Az alap: a rendteremtés. A könnyen átlátható, gyorsan felfogható tájékozódás, a pontosság és arányosság. Mind a horizontális, mind a vertikális szerkesztés tiszta, jól olvasható logikát követ, ami a program és az intézményi háttér összetettségét tekintve önmagában is eredmény. Nincsenek hulladék terek, fölösleges kitérők: az alaprajz költőien fegyelmezett. A hagyományos funkció szolgáláson túl azonban megjelenik egy új igény téri artikulálása: a találkozási helyek, közösségi mikro-környezetek ebben az épületben felértékelődnek. Egyes közlekedők is tartózkodásra invitálnak, megadják az „ottlét” élményét. Lehet, hogy a könyvtár ma már nem az információ megszerzésének elsődleges helyszíne, de lényeges középület, amelynek a közösségi szerepe felerősödik. Könyvtárba azért is jár ma az ember, hogy akár előre szervezetten (kávézástól a közös tanuláson át konferenciáig), akár a helyzetből adódó természetes véletlenszerűség következtében más emberekkel találkozhasson. Ennek értelmében a pécsi könyvtár gazdag és változatos téri lehetőségeket teremt a kommunikációra.
Az építész felvetése összecseng a szociológusok tapasztalásával: bár a digitális korszakban az olvasás újra közösségivé válik, a virtuális közösségek meglétének ellenére a magány ma egyre többek valósága. A könyvtár (számos más kulturális közintézménnyel egyetemben) ennek enyhítését is szolgálhatja.

Az ottlét megélésében, a személyes helyzetek kialakításában fontos szerep jut a Kaptárnak, ami a szabadpolcos olvasó szintjeit összekötő, organikus formálású elem. A mérnöki szerkesztést izgalmasan oldja fel ez az íves forma, egyedi térrészekre, vizuális mikrokörnyezetekre osztva a teret. A Kaptár megjelenése ebben a térben egyben látványosság is. A betekintő réseken át a forma kerámiával borított belső felülete egészen más gondolati dimenziókba visz, az emeletek karéjában olvasva pedig az íves forma oldja a szintek egyébként racionális szerkesztését. Személyessé és egyedivé, ugyanakkor távlatossá és absztrakttá válhat általa a nézet. A Kaptár áttöri a legfelső födémet: a gyerekkönyvtár és zenetár közötti tetőkertben formaként megjelenik. Bár a kivitelezés ezen a ponton kissé gyengíti az elegáns építészeti elképzelést, összességében azért az éghez közelítő titkos belső kert, illetve mindezeknek a fiatalsághoz és a zenéhez való kapcsolása komoly építészeti vallomás.
A könyvtár kapcsán a másik fontos kérdés az épület és a város viszonya. Ma az érzékelhető, hogy a hatalmas méretű könyvtár méltóságteljesen jelenít meg különleges építészeti minőséget bizonytalan identitású környezetében. Bár a pályázat idején még azt sejtette a kiíró, hogy az EKF városrészben lévő új középületek egy gyalogos sétányra felfűzve jelennek majd meg, ezért az első skicceken a könyvtár is egy ligetben áll, de a terület végül nem alakult át. A koncepció értelmében az ötszög alaprajzú épület megveti hátát a szomszédos kollégium szerencsétlen épületének és egy lendületes gesztussal, szokatlanul hegyes szöggel rámutat a belvárosra. A könyvtár fizikai és szellemi értelemben is magasan fölé emelkedik (nemcsak) közvetlen környezetének. A fű-kő talapzatról induló, kerámiabevonatos üveggel burkolt ház lágy kontúrú testként érzékelhető: felületén itt-ott átsejlik a belső fény, tükröződik maga-magán a homlokzat, olvashatóvá válik rajta a külvilág színhőmérséklete. Az épület felületei szabad kompozíciókként láttatják magukat: akinek van erre érzéke, hatalmas képekként is értelmezheti őket, miközben elgondolkodhat szabadság és önmérséklet összefüggésein.
Talán kimondanom se kéne: az épület és a környezet közt hatalmas a kontraszt. Különös élmény: az épület csendje erősebb a külvilág zajánál. Ahogyan a belső térszerkesztés is jövőbeni kultúrafogalomra épít, úgy az épület külső megjelenése is előbbre jár saját koránál. Mert Pécs ott ma még külvárosi módon éli hétköznapjait: a 6-os főút és az Universitas utca közötti sávban ez a használat állandósult az ideiglenes minőségű épületekben. A könyvtár viszont már egy másik, reményteli városban létezik. Van ideje: kivárja, amíg hamarosan átadják a Koncerttermet, aztán egyszer a Zsolnay Kulturális Negyed megpezsdíti az életet, végül a Balokány-ligetet helyrehozza és a belvárosig kiterjeszti – majd talán – egy kulturáltabb kor közös akarata. A ház tehát kivárja, reméli és bízik ebben, de nem követeli. Idegen minden agresszív gesztus. Talán a szokatlan szögben billenő homlokzatok, talán az üveg puhasága miatt, de hatalmas méretei ellenére is szelíd állítás ez a ház.
A belső és a külső megjelenés után a találkozási pont értékelése is új szempontokat vet fel. Az épület kiemelt fontosságú, déli bejárata a már említett organikus forma belsején át vezet. Ennek a hatalmas kupolás térnek a belső felülete önálló művészeti kompozíció, amelyet Balázs Mihály felkérésére Nagy Márta keramikusművész tervezett, építőelemeit a Zsolnay gyár nagy műgonddal gyártotta le. Az épületbe belépő embert egy önálló univerzum fogadja, ezen a ponton egészen más a ház. Vajon miért? Itt utalnék vissza arra, hogy a tudásnak dichotómiákban megfogalmazott értelmezése volt a tervezés kiindulási alapja. Konkrét és absztrakt, időtlen és korszerű, helyi és általános, múltbéli és jövőbe mutató, mérnöki és művészi – számos szópár artikulálja ezt. A kaptár ehhez a gondolatsorhoz kapcsolódik: benne elsőként is megvalósul az az igény, hogy a helyi, pécsi kultúra aktívan formálja a házat. A végeredmény izgalmas. Amíg az épület összessége mai technológiák segítségével, és ami ennél sokkal fontosabb, kizárólag az építészet saját vizuális nyelvi eszköztárával, arányokkal, terekkel, rendezettséggel, ritmussal, hangsúllyal akarja kifejezni mondandóját, addig a kaptár belső világa kézműves módon készült, additív logikával, narratív szándékkal, a színekből következően gazdag érzésekkel és jelentésekkel éri el hatását. Az egyik mérnöki rendet teremt, a másik kiszámított véletlenszerűséggel operál. A Kaptár mind szellemi, mind fizikai értelemben tradícióhoz kötődő, a könyvtár a mai globális építészeti kultúra szerves része. A Kaptár alapeleme az emberi kéz méretű, háromszög alakú mázas csempe; az épület homlokzatán a kerámiabevonat mintáját a lábazat travertin struktúrájának felkeményített, felnagyított rajzolata adta. Mikrokozmosz és makrokozmosz. A két dolog együtt teljesebb jelentés.
A Kaptár létrehozása fontos gesztus is: az az érzésem, hogy az ott átélhető élmény, az alkotásnak az az absztrakciós szintje könnyebben megszólítja a pécsieket, mint a ház egésze. Könnyebben szerethető, több ember számára érthető, szélesebb körben átélhető az a szépség. Feltételezhető, hogy a Pécsről szóló kiadványokban ez a tér majd rendre megjelenik: hiszen a szimbolikus fogalmazásmód, a helyi kerámiaipar tradícióhoz való kötődés és egy ilyen hatalmas méretű egyedi műalkotás olyan különlegesség, amely hívogató. A Kaptár univerzuma valóban csodás. Kezdet. Nyitány. Invitálás tovább egy olyan tiszta építészet irányába, amely legalább olyan összetett módon, legalább olyan gazdag jelentésekkel, de csendesebben és áttételesebben beszél a szépségéről, a világról való tudásról és az emberről. Ez az épület remélem majd hatékonyan formálja a pécsiek vizuális ízlését. Az építészet kortárs szellemiségét közelebb hozza a hétköznapokhoz. Tágítja, nyitja, frissíti a helyi kultúrát. Tekintettel arra, hogy a kulturális főváros elképzelés lényege nem a reprezentáció vagy a turistacsalogatás, hanem a város fejlődésének előmozdítása lenne a kultúra segítségével, ezt könyvelhetnénk el méltó sikernek. Mindenesetre a könyvtár, mint funkció és az épület, mint mű, ezt a célt jól szolgálja.

Somogyi Krisztina