A Művelődés Háza, Sárospatak
1972-ben indult a sárospataki művelődési ház tervezése a VÁTI-ban. Várlaki Erzsébet volt a tervek szekesztője, Mezei Gábor a belsőépítész, az épület textiljei és a főhomlokzat üveg előteteje (a szemek) Szabó Marianne iparművész munkája.
Akkoriban az építészeti tervdokumentáció minősítése a tervező vállalatban maga a nagyipari kivitelezhetőség volt. Mindenkinek Univáz előregyártott beton szerkezetből és acél rácsostartóból kellett építkeznie, hogy a felduzzasztott nagyiparnak munkát biztosítsanak. Az előtárgyalások idején több „szélhámos” húzásra volt szükség, hogy a kivitelező a tanulmányterv láttán elvállalja a munkát, s a tervező vállalat tervzsűrijének kifogásait el lehessen hárítani. Az elkészült kiviteli tervek láttán (280 építészeti rajz) a kivitelező vállalat írásban kifejtette, a tervek alkalmatlanok a kivitelezésre, ezért se kifizetni, se megépíteni nem akarják. A tervező iroda vezetője is minisztériumi jóváhagyást követelt, hisz Makovecz ezzel a tervével olyan területre merészkedett, amelyet senki sem mert felvállalni. Az építész mást nem tehetett, közvetlenül az akkori művelődési miniszterhez, Pozsgay Imréhez fordult. Pozsgay felismerte emberarcú építészeti gondolkodásának létjogosultságát és intézkedett. 1983-ra megépült a ház. A jól szervezett és intelligens munkát nem a miskolci kivitelező produkálta, hanem a Molnár György majd Novák Vilmos által vezetett sárospataki kivitelező vállalat.[4] Itt dolgozott egy zseniális fiatal ács, Laczkó Mihály, aki bármit elkészített, amit Makovecz a helyszínen kiszerkesztett.
A szélesen ölelő tömegforma hatalmas városi térré növekvő előudvart alkot, a Lechner Jenő tervezte tanítóképző beépítését, udvarát tükrözve. Egyik szárnya magába foglalja a régi mozi épületét. Az előudvar két fogadó oszlopa, Péterfy László szobra: a Csodaszarvas legendája és a Prométheusz (1986) kapuként működik, a court d’honneur-nek a barokkban meghatározott két pontján állították fel. Az épület tagolt tömegképzése miatt monumentalitása ellenére is szervesen illeszkedik a városi szövetbe. Két világ ér össze benne: monolitikus alépítmény és épületre boruló, sátorszerű tetőzet sugaras könyöktámos formával, hatalmas csontozatszerű tartóvázzal. Az alépítmények plasztikusan a földet utánozzák, hiszen abból nőnek ki; a felépítmény, mint a lombok, vékonyabb ágak, a nap és az élet „szerelmét” meséli el, az égből ereszkedik alá. A térlefedést konzolos hajlított fatartós szerkezettel oldották meg a színházterem két oldalán, amibe a ragasztott fa rácsszerkezetet csak be kellett ültetni. Ráadásul az oldaltermek mennyezete bravúrosan ellensúlyként horgonyozza le a nagyterem egymást keresztező ferde támaszait.
Makovecz erőteljes, egyéni térformálást alkalmazott: felhasított falú, utcaszerű közlekedő tereket, a magyar parasztház tornácához hasonló funkciót betöltő félig belső, félig külső átmeneti tereket és alagútszerű bejárati megoldásokat – a sárospataki várnegyed Vízikapujának arányával.
A biomorf tömegképzésű épületben különös gondossággal oldották meg a gépészeti vezetékek és a háztetőkről lefolyó vizek nyomvonalának elrejtését. Az esővizet a falakban elhelyezett csövek vitték le, felül szűrőket, alul tisztítónyílást helyeztek el. Amikor mesterségesen megszüntették Makovecz Imre és Sárospatak kapcsolatát, „abban a pillanatban elszabadult a provinciákra mindig is jellemző gondatlanság és felületesség, a nemtörődömség. Ahelyett, hogy kitakarították volna ezeket, vagy kibontották volna a falakat, ha szükséges; megoldották úgy a problémát, hogy egy-egy bádogcsövet leeresztettek a homlokzati falon, és ezek a mai napig is ott vannak, annak ellenére, hogy én leveleket írtam, amire nem válaszoltak.”(Makovecz-interjú, 2005.) Míg egy építész be tudja lelkesíteni a kivitelezőt, a gazda lelkiismeretére hosszútávon már nincs hatással.
A bejáratok előterében, udvaraiban lévő térburkolást is megette az idő, szintén méltatlan a házhoz. Rendbetételük a vázlatterveken még szereplő földfeltöltéssel történhetne, a főiskolára néző nagy udvaron a sok lépcső és a zárt magas homlokzatok ridegségét feloldaná a gyepesített földrézsű, ülőhelyeket is biztosítva. Így született az építkezés során kitermelt föld és törmelék halmokká rendezéséből A Művelődés Háza nyugati oldalán kialakított park is. 1984-ben egy ide szervezett fafaragó táborban felállították Samu Géza Naposzlopát, játszóházakkal és utcabútorokkal rendezték be a teret.
A nyolcvanas évek elején a városba új párttitkár érkezett, Orosz László. Környékbeli születésű, nyugdíj előtt álló, nyugodt ember, aki, amit lehetett, szeretett volna megtenni a városért. Makovecz Imre, amikor ideje engedte A Művelődés Házának művezetésekor, szívesen meglátogatta őt hivatalában. Könnyen szót értettek, mindkettőjüket érdekelte az építkezés és Sárospatak. Mikor Makovecz a város megbízására 1983-ban magastetős ráépítéssel megtervezte az Egészségház bővítését, egyetértettek, hogy a pártházat is megkalapolják (1984).
A Művelődés Háza építésével párhuzamosan indult a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtár Repozitóriumának tervezése. A munka 1982-ben kezdődött Újszászy Kálmán egyházkerületi főgondnok, gyűjteményi igazgató felkérésére, akit akkor Makovecz már, rendszeres látogatásai nyomán, „atyai jó mentoraként” tisztelt. Az épület szerkesztése a Kollégium épületeihez alkalmazkodva nyugodt, klasszikus. A földszinti kiállítóterem nagy homlokzati nyílásokat, az emeleti könyvraktárak zárt határoló falakat kívántak. A főbejáratnál a homlokzatot magasan felnyitotta a tervező, és a tetősíkot megemelve egy termetes tölgyfát állított eléje, amelynek a beemeléskor, sajnos, igen sok karját, ágát levagdosták. Ezt a motívumot kísérik a falból kinövő hántolt fatörzsek, elágazó karok, amelyek a tetőt ékelik ki, s egyben tagolják a nagy homlokzati felületeket.
1987-ben adták át a Repozitóriumot, ahol 2005-ben egy Makovecz Imrével egyeztetett átalakítás történt: a földszinti kiállítóterem és folyosószakasz összenyitásával egy új olvasó könytárterem létesült benne.
Kovács Ágnes: Makovecz Imre és Sárospatak
