Országos Tébolyda (Lipótmező)
Előzmények Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata először 1791-ben, II. Lipót uralkodása alatt merült fel. Az Országos Tébolyda hosszas előkészítések és politikai csatározások után végül csupán 1868-ban valósulhatott meg, amelynek nevét 1898-ban Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetre változtatták. Nevét Göpp Lipót budai molnárról kapta, aki az intézmény területét Buda városától vásárolta meg 1820-ban.A majorságban Göpp vendéglőt létesített, ez is hozzájárult, hogy a környék népszerű kirándulóhellyé vált. Az épület a II. Páfrány utca 17/b alatt ma is fennáll.
II. Lipót idején, egy Bécsben keltezett, 1791. augusztus 25-i kancellári rendelet intézkedett róla, hogy a különböző alapokból befolyó kisebb-nagyobb összegek - nevezetesen a II. József császár által feloszlatott kolostoroknál létezett alapítványból származó fundus confraternitatium - egy nyilvános tébolyda és hasonló intézmények létesítésére fordíthatók. E rendelet kihirdetésétől kezdődően az elmebeteg emberek elhelyezésének kérdése folyamatosan napirenden volt. A megyék folyamatosan sürgetik az ügy fejlődését, míg végül Pest megye 1801-ben feliratot intéz József nádorhoz, melyben panaszolja, hogy az elmebetegekről nem gondoskodnak, s ezért kérelmezi, hogy a Szent-Endrén lévő kórház némely helyiségei alakíttassanak át elmebetegek részére. Pest város azzal fordult Pest megyéhez, hogy - ha azt "Ő Felsége átengedi" - költözzenek be az Újépületbe, hiszen annak tágas termei kiválóan alkalmazhatók tébolydai célokra.
1806-ban a kancellár felkereste a helytartótanácsot azzal, hogy mielőbb tegyen felterjesztést egy tébolyda alapításának tárgyában. Ennek eredményeként nyújtotta be Pfisterer Endre protomedikus 1809. elején egy 70 beteg számára létesítendő tébolyda tervezetét. Ennek eredményeként az üggyel megbízottak elkezdték az építendő épületnek megfelelő hely felkutatását.
Eközben a bécsi, a prágai és a lembergi elmeintézetek 1812-től kezdődően rendeletileg zárták be kapuikat a magyar betegek előtt. Az indoklásban az állt, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, ezért az ország ezt a jótéteményt szükség esetén nem viszonozhatja semmivel. Pestmegye a saját betegei számára Kecskeméten szeretett volna intézetet létesíteni, s ez ügyben a nádorhoz fordult, de kérelmét kétszer is elutasították azzal az indoklással, hogy hasonló célból úgyis országos alapítványt fognak létesíttetni.
Az országos tébolyda tervének keresztülvitelét előbb pénzhiány, majd mikor közadakozás - és különösen gróf Nádasdy Ferencz váci püspök, később kalocsai érsek nagy alapítványa - folytán ez az akadály némileg elháríttatott, előbb a Franciaországgal való háború, majd az utána bekövetkezett pénzromlás késleltette. Az 1838-as pesti árvíz pusztítása is hozzájárult ahhoz, hogy a tébolyda építése megkezdődhessen.
A Helytartótanács, annak érdekében, hogy megszervezzék a Magyarországon felállítandó elmegyógyintézetet, 1848-ban államköltségen külföldre küldte Schwartzer Ferencet, a magyar tudományos elmekórtan megalapítóját, hogy tanulmányozza a német, belga, angol és francia elmegyógyintézeteket. Tapasztalatai alapján Schwartzer benyújtott egy tervet a magyar kormánynak ezen év őszén a magyar elmegyógyintézet megszervezésére. Legalkalmasabb helyszínnek a Lipótmezõt tartotta, mely aránylag jól megközelíthető volt, kies fekvésű, északi szelek ellen védett (amely szelet gonosznak, őrültséget hozónak tartottak), s bővelkedik a forrásvizekben, amely az intézet vízellátását bőségesen kiszolgálná. És bár mintegy négyszázezer forint állt rendelkezésre a vállalkozás megvalósítására, a szabadságharc miatt a tárgyalások fennakadtak, s a telekvásárlás ügye későbbre tolódott.
Az elmebetegek kezelése ekkor az egyes kórházakban folyt, amely inkább volt valamiféle alapvető ellátás és felügyelet, mintsem korszerű kezelés. A betegek java a társadalom veszélyére szabadon járt-kelt a települések utcáin.
1851-ben rendeletben tiltották meg, hogy az elmebetegeket börtönökben helyezzék el. Igaz, a tilalmat még ekkor sem a betegek, hanem a "fogva tartott fegyencek védelme érdekében" hozták. A Bach-rendszer "civilizatorikus" intézkedései közé tartozott a nagyobb közkórházakban az elmeosztályok kialakítása. A budai irgalmasrendi kórházban 32, a Szent János Kórházban 2, a pesti Rókus kórházban 40 beteg befogadására alkalmas részleget alakítottak ki. Ezek többnyire minden ápolási és higiéniai lehetőséget nélkülöző kamrákat jelentettek.
Az 1850-es évek elejére az országos intézet felállítása halaszthatatlanná vált. Mintegy 22 helyszín megtekintése után Buda városa Schwartzer javaslatát figyelembe véve a lipótmezei telek megvásárlása mellett döntött. A telek egykor Göbl Lipót tulajdona volt, s róla kapta a terület a Leopoldfeld azaz Lipótmezõ nevet. Schwartzernek ekkor nyílt meg magán-elmegyógyintézete Vácon, amely 1852-ben a budai Kékgolyó utcába költözött át. Intézetében megvalósította az ún. munkaterápiát, s egyúttal a különféle kényszerítő eszközöket is megszüntette; intézetéből számos híres elmegyógyász került ki. A helytartótanács kinevezte őt az állandó közegészségügyi bizottság tagjává, mely bizottságban több éven keresztül az elmegyógyászati ügyek előadója volt.
Az Országos Tébolyda építését végül I. Ferenc József császár rendelte el; ennek terveit Ludwig Zettl építészeti tanácsnokra bízta, mely munkálatokat Schwartzer felügyelte egészen a befejezésig. Az építkezés folyamán több vállalkozó váltotta egymást, míg végül az épületet Drasche Henrik adta át 1868. december 6-án (ő volt az az építőiparos, akinek téglagyára működött Pasaréten, amely 1868-ban felvette a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat nevet, s 1932-ig működött).
A tébolyda építése és felszerelésének összes költsége 1.670.700 forint volt. Az épület késői romantikus stílusú, négyszintes jellegében zárt tömböt alkot. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de a költségek lefaragása miatt végül csak 500 férőhelyesre építették. Helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák és raktárak. Az épületet hatalmas park és 50 hold erdő övezi. Az Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit - kezdetben 300 beteggel - Schnirch Emil (1868-1884) igazgatása alatt.
A bezárás A köznapi beszédben mint "Lipótmező", "Hárshegy" vagy "sárga ház" is szerepelt. 2007-ben bezárták és kiürítették. Egy 2009-es számítás szerint hatmilliárd forintot ér ez a hatalmas épület, és mindaz, ami körülveszi. A tulajdonos az állam, pontosabban a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt., amely csak az őrzésre elkölt havonta mintegy négymillió forintot. 2011-es hír volt, hogy a vagyonkezelő értékesíti az épületet. Idei hír nincs a sorsáról.
A hogyan tovább kérdésére azonban még mindig homályos a válas. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő azt nyilatkozta, hogy mivel az OPNI területe védőerdőt is magában foglaló műemlék, amely az erdőtörvény alapján nem forgalomképes, az értékesítés kizárt, és nem is áll az MNV Zrt. szándékában. Az ingatlan hasznosításával kapcsolatban az MNV visszapasszolta a labdát az erőforrás tárcának, mondván: mivel kizárólag egészségügyi és ahhoz kapcsolódó funkció helyezhető el a területen, ez ügyben a minisztérium hivatott dönteni. Az MNV papírokat gyárt: a fővárosi és kerületi önkormányzattal való egyeztetések után "2012 második felében” készülhet el az ingatlan hasznosítási koncepciója
Az épületek A Hűvösvölgyi útról rátekintve a hatalmas területre fel sem tűnik, hogy megállt az idő a Lipótban. A kapun belépve azonban síri csend fogad minket. Zajok egyedül a Vadaskert Alapítvány kertjéből szűrödnek ki, ahol pár tucat kisgyerek élvezi a napsütéses délelőttöt. A tekintélyt parancsoló monumentális épület még fényes nappal is félelmetes, szinte beleszédülünk a hatalmas terekben való bolyongásban. A végeláthatatlan folyosókból több száz szoba nyílik, melyek ablakait függönyként nőtték be a liánná erősödött növények. A kórtermekben csak egy-egy tollal készített falfirka emlékezik meg egykori lakóiról. Az orvosi szobák ajtaján felejtett névtáblák, a betegfogadási rend már csak a szellem pácienseket igazítja el. Néhány teremben csövek, hatalmas fémhuzalok, szellőző rendszerek, csempeberakások, beépített gyógyszeres vitrinek jelzik, itt egykor kezelések folytak. Az épület közepén álldogáló kápolna sem fogadja már a reményt kereső híveit. Az üveg nélküli ablakkeretekből az udvarra látni, ahol az egykori disznótenyészet volt: az intézet önellátó gazdálkodást folytatott annak idején. A falakról a téli fűtés hiánya miatt vastagon válik le a fényes kórházi máz. Az omladozó teraszon a bezártságérzetet némiképp enyhíti a hegyekre néző panoráma. Bő órás sétánkat az intézményt körülölelő erdőben folytatjuk. Egy kívülről hangulatosnak tűnő kis épületbe botlunk. Itt volt egykor a hullaház. Nem vitás: az egész létesítmény, amely fénykorában több ezer beteget fogadott, sorsát tekintve egy az egyben a proszektúrára került.
