Erkel Színház, Budapest
Az Erkel Színház a Tisza Kálmán téren épült, ahol a város középhivatalnok-rétegének lakhelyéül szolgáló magas színvonalú épületek álltak. A színház, az által, hogy egy tágas téren áll, még ma is jó beépítési adottságokkal rendelkezik, így az épület esetleges bővítése, a színház környezetének alakítása, pl. nagyszámú parkolóhely létesítése is könnyen megoldható lenne. A kezdeti gyors felépítés miatti hiányosságok pótlására és az épület átalakítására többen készítettek terveket. 1917-ben Vágó László (1875-1933) építész, aki számos színházat tervezett Budapesten, a színpad átalakítását tervezte, hogy a színház nézőtere megfeleljen a népopera elvárt nézőtéri színvonalának. Az átalakítási tervek között szerepelnek Kismarty Lechner Lóránd 1950-ben készült átalakítási tervei is. Budapest Főváros Levéltárában lévő tervek között található Oscar Kaufmann (1873-1956) 1950-51-ben készített átépítési terve, amely meg is valósult. Kaufmann a német szakirodalom szerint felülmúlta az idősebb német színházépítész-generációt, ezért Kaufmann-t "modern színház-specialista"-ként is nevezték. Róla nevezték el az egy emeleti páhollyal rendelkező színházakat "Kaufmann-típus"-nak. Az Erkel Színház átalakítása során a színpadot mélységében megnövelte, ezzel kapcsolatban a proszcéniumot átépítette, a proszcénium páholyt a nézőtér felé fordította, az oldalpáholyok homlokfalát előrébb hozta, a díszletraktárakat kiegészítette. Az Erkel Színház eddigi utolsó átalakítása id. Dr. Kotsis Iván (1889-1980) tervei alapján készült. Kotsis az 1959-1961 közötti átépítéssel a hiányzó közönségforgalmi helyiségeket pótolta és korszerűsítette. A főbejárati homlokzat elé egy íves előépítményt tervezett. Földszintjére tágas külső bejárati csarnok került, innen lehet az eredetileg meglévő dongaboltozatos előcsarnokba jutni. Annak ellenére, hogy Oscar Kaufmann megnövelte a színpadot, még így is a színház építészetileg legrosszabban kialakított része a színpad. Az új elveknek megfelelő trapéz alaprajznál fogva kiváló látási viszonyokkal, 2400 ülőhellyel, melyek nagy részben a földszinten és az erkélyen voltak. Az oldalpáholyokra nem helyeztek hangsúlyt. Ezeket kár is volt annak idején készíteni, jobb lett volna, ha parkettszínház marad. A jó nézőtérrel szemben kétségbeejtően primitívek voltak a közönség közlekedő- és tartózkodóhelyei, a büfék, toilettek, előcsarnokok, lépcsők stb., melyek nyilvánvalóan takarékossági okokból szűkösek és silány kivitelűek voltak. Hasonló kezdetlegesség tükröződött vissza a homlokzatokról is, amelyek a hombárszerű nyers tömeget giccses és a klasszikus jelleggel kacérkodó szecessziós formákkal kívánták élénkíteni. A jelenleg gyengén íves alaprajzú homlokzat elé ugyancsak íves hajlásban egy előépítményt készítettem, amely a földszinten széles fedett bejárati lépcsőzettel ellátott csarnokot tartalmaz, felette az I. és II. emeleteken átmenő nagy társalgótermet, büfével, két oldalán 1-1 széles karú lépcsőházat; felette egy második büfét és abból nyíló tetőteraszt. Mindezeket sikerült elég gördülékenyen belekapcsolni a meglévő terekbe, úgy, hogy azok utólagos hozzáépítését senki észre nem veszi, mivel az új és régi terek teljesen egybeolvadnak.
Épülettörténet A színházépületet 1911 márciusában kezdték építeni a Tisza Kálmán téri telken, Márkus Géza, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint. Az ötven évre ingyenes használatra átengedett telket a székesfőváros adta a Népopera Részvénytársaságnak. A hatalmas színházépület kilenc hónap alatt készült el. Az épületbe belépve 40 méter hosszú és 10 méter széles előcsarnok fogadta a látogatót. A 3167 férőhelyes nézőtér a legnagyobb befogadóképességű színházat jelentette a fővárosban, a földszinten 1644, az emeleti karzaton 1303, a 44 páholyban 220 ülőhely volt, állóhelyet nem létesíthettek. A 14 méter széles és 8 és fél méter magas színpadot, mely tágas hátsó térrel rendelkezett, a kor modern színpadtechnikai eszközeivel szerelték fel. Itt kapott helyet az orgona is. A szuffitákban 40.000 gyertya égett. A puritán egyszerűséggel megtervezett belső teret Pór Bertalan nagyméretű freskója díszítette a színpadnyílás fölött.
A Népopera megalapítója, első igazgatója Márkus Dezső (1870-1948) karmester, színházigazgató, pedagógus, aki köteles volt állandó magyar színtársulatot szerződtetni, egész évben (három hónap nyári szünetet kivéve) hetenként legalább öt napon előadást tartani. Műsorán egyaránt szerepelhetett opera, operett, balett, irodalmi színvonalon álló tragédia, társadalmi színmű, vígjáték, népszínmű; rendezhetett hangversenyeket is. Külön figyelmet kellett fordítania magyar írók eredeti műveire. Az előadások nyelve kötelezően magyar volt. Meghatározták a külföldi vendégjátékok számát és profilját is. A Népopera alapításakor a színház vezetősége széles tömegek igényes szórakoztatását vállalta, nagy hangsúlyt kapott a műsortervben az operairodalom remekeinek megismertetése. Ennek a célkitűzésnek az érdekében olcsó helyárakat szabtak meg, melyek az esti előadáson 3 koronánál drágábbak (1-39 sor) és 50 fillérnél olcsóbbak (első emeleti erkély 21. sor) nem lehettek, s melyeket három éven belül emelni sem lehetett.
1911. december 7-én, a megnyitó előadáson Jean Nouguès: Quo vadis? című operáját mutatták be. Szövegét Henry Cain Sienkiewicz azonos című regénye nyomán írta. A Quo vadis? előtt Márkus Dezső vezényletével Erkel Hunyadi László nyitánya csendült fel a zsúfolásig megtöltött nézőtéren. Kiemelkedő esemény volt a Parsifal magyarországi bemutatója 1914. január 1-jén. Az 1913/14-es évad végén a színház vezetősége, a főváros és a kultuszminisztérium megállapodott, hogy az állam bérli ki a Népoperát, s helyiségeit a Magyar Királyi Operaház céljaira hasznosítja. Erről a tervről a háború miatt, akkor úgy vélték ideiglenesen, le kellett mondani. Az 1914/15-ös évadra Márkus megkapta az engedélyt előadások tartására, melyet ő átengedett a Népopera művészszemélyzetének. Az előadások rendjére, a kötelességek végrehajtására a Népopera tagjaiból alakult bizottság, név szerint Mérei Adolf főrendező, Bertha István főtitkár, Pázmán Ferenc színművész és Keleti Lajos kardalnok felügyelt. Első bemutatóként 1914. szeptember 12-én Mérei Adolf – Béldi Izor: A vörös ördög című alkalmi játékát adták elő. Zeneszerző Gajáry István.
1915. május 18-án bezárta kapuit a Népopera, s ezzel befejeződött egy jobb sorsra érdemes rövid életű színházi társulás működése is. A színház véglegesen csődbe jutott, s ezzel életbe lépett a főváros azon joga, hogy a színházat átvegye, amit 1915. november 30-án meg is tett. A főváros az építési terheket kifizette, s az épületet házi kezelésbe vette. Élére Márkus Jenő tanácsos került, kinek széleskörű zenei képzettsége, operettszerzői múltja volt.
Az 1916/17-es évadtól Beőthy László bérelte a színházat a fővárostól, elsősorban operettek játszására. Beőthynek ez lett a harmadik színháza a Király és a Magyar Színház mellett. Nyitás előtt kisebb átalakítást végeztek az épületen. A nézőteret átfestették, a fehér falakat bordóvörösre változtatták, felújították a színpadtechnikai berendezéseket, új gépeket alkalmaztak, modernebb lett a világítás is. Beőthy színházának első bemutatója a Londonban már nagy sikerrel játszott Oscar Straus operett A csokoládé katona volt.
Városi Színház A következő évadban kicserélődött a színház vezetése, társulata és új nevet kapott: 1917. szeptember 15-én nyitották meg a Városi Színházat. Az új bérlő, a Vígszínház direktora Faludi Gábor, már egy évvel korábban is pályázott az épületre, akkor azonban Beőthy nyerte. Faludi mint bérlő, a fővárosi önkormányzat határozata szerint köteles volt a bevétel 30 százalékát fizetni bérleti díjként. Az új bérlő tervei közt szerepelt a színpad és a nézőtér átalakítása, műsorán operett, dráma, opera, revü előadása. Az épület átalakítása Vágó László tervei alapján a háborús állapotok ellenére rohamos gyorsasággal elkészült. A tervezéssel és kivitelezéssel együtt három hónapra volt szükség. A színpadot négy méterrel előbbre hozták, mely félkörben előreugrott, s a világítás korszerűsítésével a színpad felülről is kapott fényt. A 17,5 méteres új színpad nagyobb lett, mint a párizsi operáé. Az akusztika javítása érdekében a boltozat és a nézőtér oldalfalait parafalemezzel borították. Az első sorok megszüntetése és a széksorok közötti nagyobb hely kialakítása után a férőhelyek száma 2220-ra csökkent, ár még így is ez maradt Pest legnagyobb színháza. A Tavasz és szerelem című énekes játék ősbemutatójával nyitott a színház. Zenéjét Henrik Berté Schubert dallamaiból állította össze. 1919. március 22-én a népbiztosok kormányzótanácsa rendeletileg az összes budapesti színházat köztulajdonnak nyilvánította, amelyeket egy írókból, színházi rendezőkből álló 9 tagú bizottság felügyelt. Megszabták a darabválasztást - még operett esetében is -, régi klasszikus szerzők, Offenbach, Planquette játszására korlátozták a zenés színházakat.
A főváros 1921 januárjában új pályázatot írt ki a színházra, amelyet a döntésben illetékes Népszínházi Bizottság Ábrányi Emilnek, az Operaház akkori igazgatójának ítélt oda, aki viszont ezt a jogot az államnak adta át. Ily módon megalakult a harmadik állami színház, mely az Operaház fiókintézeteként három évadot ért meg. Igazgatói székébe az állam cserébe Ábrányit nevezte ki. A Városi Színháznak és az Operának két különálló együttese volt, de az énekesek közül többen kölcsönösen vendégszerepeltek a másik épületben. Külön 33 tagú zenekar és 50 tagú kórus tartozott még a művészszemélyzethez. S bár a Városi alacsony árait emelték, még így is sokkal olcsóbb helyárai voltak mint az anyaszínháznak. A társulat egy része a régi együttesből maradt a színház falai között. A nyitó előadáson, 1921. szeptember 1-jén Erkel Bánk bánját adták Ábrányi vezényletével, Mihályfi Ferenc rendezésében.
Az 1920-as évek közepétől ifjúsági előadássorozat indult a Városi Színházban, melyet a Székesfőváros Iskolán Kívüli Közoktatási Bizottsága támogatott. A sorozat vezetésével Majorné Papp Mariskát bízták meg. Az előadások célja az ifjúság hazafias nevelése a klasszikus és magyar drámákkal való megismertetése, a jövő színházi publikumának nevelése volt.
A hatalmas színházépület az államnak is tehertételt jelentett, s bár az állami bérlet még két évig tartott volna, igyekezett rajta túladni. Megegyezett a fővárossal, hogy a bérleti jogot átengedi Sebestyén Géza miskolci színigazgatónak 1924. november 14-től. Közönsége fő bázisául az elszegényedett középosztály tagjait célozta meg, a helyárakat is ennek szellemében állapította meg. Megint programba került az új magyar darabok színrevitelének igénye. Az igazi, 1924. november 15-i nyitásig a Nemzeti Színház együttese szerepelt az épület falai között. Az új igazgató bérleti szerződésben vállalta, hogy "1924. november 15. - 1926. július 31-ig a forgalmi adó és egyéb járulékok levonása címén beszedett összegek leszámítása után bevételének 25 százalékát fizeti, 1926. augusztus 1-től kezdve a szerződés további tartamára a fővárost megillető részesedés az eredeti szerződésben megállapított 30 százalékra emelkedik. Az első két évben az állami színházakkal azonos módon 5 százalék vigalmi adót tartozott fizetni. A következő szezonban is megmaradt a már bevált bérletrendszer, melyet az állami színházak példájára vezettek be a Városi Színházban. Három sorozatban hirdették meg a bérleti előadásokat, ami 6000 bérlőt jelentett.
1930. november 25-én Sebestyén egészségi állapotára hivatkozva lemondott a Városi Színház igazgatásáról. A Budai Színkört megtartotta. Évad közben, 1931. január 17-én vette át az új bérlő-igazgató Ferenczy Károly a vezetést, de még ugyanebben a naptári évben, december 10-én lemondott, s az évad végéig a Városi Színház színészeiből álló konzorcium vette át a vezetést. Ezzel egy időre megszakadt az intézmény zenés színházi jellege.
Labriola Varieté 1932 májusától Bernardo Labriola bérelte az épületet, melyet Labriola Varieté néven üzemeltetett. S bár szerződése 1938-ig szólt, már 1933 őszére fizetésképtelen lett. Ez alatt az időszak alatt a lehető legkülönfélébb műsorokat láthatott a közönség. 1933. október 26-án a székesfőváros házi kezelésbe vette az épületet és Városi Színház néven szanálta, majd nyilvános versenytárgyalást írt ki bérletére. Ez azonban eredménytelen volt, így 1934. szeptember 1-jéig a főváros házi kezelésében maradt az épület, s alkalmi előadások céljára hasznosították.
1934 szeptembertől az új bérlő, Föld Aurél, 100 pengő használati díjért használhatta az egész színházépületet, a főváros tulajdonában lévő díszleteket, jelmezeket, kellékeket. Őt illette meg a nézőtéri ruhatár, az étkező bevétele és a hírdetési jog. Viselnie kellett a kiadásokat, fűtés, világítás, vízfogyasztás stb. Ekkor a színháznak önálló társulata nem volt, 52 tagú zenekar és saját énekkar állott alkalmazásban. Föld az első évadban 233 előadást tartott, melyek között színre kerültek prózai művek, operák, operettek, vegyes műsorok (divatbemutató, nóta-est, Gyöngyösbokréta, bokszmérkőzés). Föld Aurél új bérleti szerződése mint igazgató-bérlő 1935. szeptember 15-től 1940. június 30-ig szólt, de 1939. október 21-től az igazgató Czakó Pál lett, a bérlő Föld maradt. A szerződésben a műsorra vonatkozó rendelkezések szerint tarthatott hangversenyeket, opera, operett, prózai előadásokat, egyéb kulturális műsorokat. Az előadások legalább kétharmadának magyar nyelvűnek kellett lennie. Külföldi operatársulat a Magyar Királyi Opera évadja alatt egy bérleti évben maximum tíz előadáson volt felléptethető. A bérlő állandó operatársulatot nem szerződtethetett. Az épületben évenként rendszeresen megrendezésre kerültek a Gyöngyös-bokréta estek, melyeken a Magyar Bokréta Szövetséghez tartozó csoportok eredeti népdalokat, népi táncokat, népszokásokat mutattak be Paulini Béla rendezésében.
1939. októbertől Czakó Pál igazgatta a színházat, a bérlő Föld Aurél maradt, aki eladósodván többször is fizetési felszólítást kapott. 1939. decemberében Czakó fizetés kedvezményt kért a székesfővárostól, s halasztást kapott. 1940. február 21-től a színház főrendezője, Tihanyi Vilmos lett az új igazgató, a bérlő még mindig Föld. A színház anyagi helyzete egyre válságosabbá vált, Föld fizetésképtelen lett, s június 15-i határidővel kénytelen volt a Városit visszaadni a fővárosnak.
Magyar Művelődés Háza 1940. május 7-én bezárta kapuit a színház, s egyben egy szakasza is lezárult az intézménynek, mely miután visszakerült a székesfőváros birtokába, 1945-ig mint népművelési intézmény szerepelt. A tevékenység lebonyolításával az Iskolánkívüli Népművelési Bizottság volt megbízva. 1940. október 17-én nyílt meg Magyar Művelődés Háza néven. Programját vezetője, Novágh Gyula a Magyar Színpadnak adott nyilatkozatában a következőkben jelölte meg. Az intézmény ezentúl nem színház, hanem kultúrház, melyet a Magyar Szabadidő Mozgalom jelentős szervévé kívánt fejleszteni Novágh. Célul tűzte ki a munkások tervszerű és intézményes művelődésének, szórakoztatásának megszervezését, ehhez olcsó helyárakat kívánt biztosítani. Önálló társulata nem volt, helyet kaptak itt a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház előadásai. Ezenkívül számos hangverseny, matiné, nótaest, kultúrfilmbemutató, tarka est, irodalmi est, sportünnepély számára adott otthont a Tisza Kálmán téri épület. A rendszeres látogatókról a különféle bérletsorozatokkal gondoskodtak.
A háború után ismét Városi Színház a neve. 1946-ban és 1947-ben moziként funkcionált az épület. 1948-ban újból nagy százalékban az Állami Operaház tartott itt előadásokat, de volt zenekari hangverseny, műsoros est és filmvetítés. Az Operaház bérletes előadásai egyre nagyobb arányban épültek be a Városi programjába. 1950-ben itt is tartott előadásokat az átmenetileg az állam által is támogatott rövid életű Budapesti Operaegyüttes.
Erkel Színház 1951 elején az Operaház igazgatósága a Városi államosításáért szállt síkra, az operalátogatók társadalmi megoszlásának javítása érdekében, s már megosztották repertoárjukat a két épület között. 1951. szeptember 1-jén az Operaház kezelésébe adta a Tisza Kálmán téri épületet a Népművelési Minisztérium. A következő évadra már két különálló zenekar alakult. 1953 óta Erkel Színház néven, a Magyar Állami Operaház kamaraszínházaként újból az eredeti cél lényeges pontjának, az operairodalom népszerűsítésének ad otthont az épület.
2007. június 7-én egy búcsúkoncerten telt meg utoljára a közel száz éves épület, amely Budapest, illetve az ország legnagyobb befogadóképességű színház épülete volt.
A 2007-ben bezárt színház megújításán mintegy ezer ember dolgozott, 290 új munkahely létesült benne. Évadonként kétszáz estén az Operaház jegyárainak harmadáért-negyedéért az ottanival azonos mérce szerint és színvonalon élvezhet előadásokat a közönség - elsősorban a fiatalok és a nagycsaládosok - az Erkel Színházban. Az épület teret ad a testvértagozatoknak, azaz a vidéki színházakban, a határon túl működő opera- és balett-együtteseknek, valamint a népszerű műfajoknak is, és igazi közösségi térként fog funkcionálni.
2013. november 7-én Erkel Ferenc születésének 202. évfordulóján nyitotta meg kapuit ismét.
Forrás: www.theatre-architecture.eu
